Anyátok a világ körül

Reggel 8 körül értünk Tallinba. Amikor megláttam a repülőteret, igencsak elkerekedett a szemem, mert annyira pici volt. Ha nincs rajta a felirat, azt hittem volna valami szupermarket. De nem csak kicsi volt, hanem belülről nagyon kedves is. A gyerekkori mesekönyv, a Tesz-vesz város hangulata csapott meg és azonnal úrrá lett rajtam egy ismerős, otthonos fíling. Annyira megérintett mindkettőnket, hogy egyszerre néztünk Balázzsal egymásra és mondtuk ki: ide nem lesz elég egy hét, maradjunk két hetet. Egy szuper kedves, mosolygós taxis vitt bennünket a szállásra. A lakás a legideálisabb helyen, a várnegyed aljában volt, tágas, kényelmes otthon benyomását keltette, és bár viszonylagos rend uralkodott benne, az ajtók elképesztően koszosak voltak, mintha évtizedek óta nem nyúlt volna hozzájuk senki. Mivel már két napja alig pihentem valamit, ledőltünk kicsit mindketten szunyálni, de annyira sütött a nap, hogy most sem sikerült elaludnom. Jó két óra vergődés után feladtam a próbálkozást, és el...

Bevallom, eléggé elakadtam az írásban, annyira felgyorsultak az események. Már Tallinban vagyok és nehéz visszaemlékeznem, mi is történt, soknak tűnik ez a majd három hét, ami eltelt azóta. Az biztos, hogy az utolsó hetem Belgrádban csodás volt. Balázsnak haza kellett utaznia, így teljes egy hétig újra egyedül voltam. Önfeledten jártam a várost egész nap, egész este, újabb és újabb helyeket fedeztem fel vagy mentem vissza sokszor olyan területekre, amik izgatták a fantáziámat, de nem történt még meg az, amiért az ember elkattintja a fényképezőgépét. Sokszor van, hogy egy helyszínben érzek valami vizuális potenciált, de mégsem jön el az a pillanat, amit elképzeltem, amire várok. Jól van ez így, azért persze újra és újra megpróbálom... Sokat beszélgettem emberekkel, mindenki nyitott volt és kedves. Egész ottlétem alatt egyszer történt csak meg, hogy egy szerb nő kicsit agresszíven kérdezett rá, őt fotóztam-e. Megmutattam a képet, ami este készült és teljesen elmosódott pacnikat lehetett ...

Az úgy volt, hogy egyik nap kora délután betévedtem egy régi gyárépületbe, amit átalakítottak bulinegyeddé. Művészi graffitik díszítették a falakat. Az egyik különösen lenyűgözött és éppen elmerülten fotóztam, amikor odalépett hozzám egy férfi, hogy ő csinálta a képet és jöjjek be, nézzem meg belülről is a pubot. Belépve elképesztő látvány fogadott, a kinti kép a kanyarban sem volt a bentiekhez képest. Lelkesedésemet látva biztatott, hogy nyugodtan fotózzak csak. Kiderült, hogy mexikói, kicsit beszélgettünk és bejelöltük egymást az instán. Tovább folytattam utamat, amikor az egyik étterem előtt megszólított a pincér. Mondtam neki, hogy köszi most nem ennék, mire rám mosolygott és azt mondta: akkor egy fotó? Visszamosolyogtam és megráztam a fejem, de aztán hirtelen ötlettől vezérelve azt válaszoltam neki, hogy őt szívesen lefotóznám, mert nagyon handsome. Tényleg jóképű volt, bár inkább viccnek szántam. Nevettünk és mondta, hogy amúgy ő is fotós és neki is pont ilyen Sonyja van és van-e...

A szerda és a csütörtök esős volt, de nem is bántam. Sokat alszom, most érzem csak igazán, mennyire kizsigereltem a testem idáig, és mennyire hálás minden pihenésért. A vonásaim is egészen kisimultak már. Amikor épp nem esik, megyek és fotózok. Nem használok térképet, magamtól szeretem felfedezni a várost lassan, apránként. Tájékozódási pontjaim a különleges épületek, a szép vagy érdekes graffitik a házfalakon, a színes reklámplakátok. De ugyanígy élénken élnek bennem jelenetek és emberek, a gólyalábas artisták csillogó ruháikban a fő téren, az öreg néni a pöttyös ruhájával és a rózsaszín masnijával vagy a tetovált lány az arany színű legyezővel, akit rohanva követtem jó tíz percen keresztül mindhiába, vagy a férfi, akit megpróbáltam rávenni, hogy sétáljon bele a képbe, mert hiányzott a kompozícióból egy alak… Ezek a mini sztorik azok, amiktől az én térképem varázslatos és élő lesz. Elmondhatatlan érzés, ahogy a város átárad rajtam, ahogy a részese leszek és együtt lélegzem vele. Minde...

Drága gyerekeim! Arra gondoltam, blogot írok, mert a messenger chat nem igazán alkalmas arra, hogy hosszú szövegeket osszak meg. Márpedig kalandokban bővelkedni fog ez az év, szóval ideje megcsapolnom az írói vénámat, hogy ti is értesüljetek róla, hogyan kergeti jóanyátok a fél világot az őrületbe a kamerájával. Na de kezdjük az elején. Az indulás éjszakáján alig aludtam, mert a bőröndöt háromszor is át kellett pakolnom, hogy beleférjenek az olyan nélkülözhetetlen dolgaim is, mint egy 12 cm átmérőjű rózsaszín masszázslabda, a pompás kis bangom (kisméretű tai chi bot) meg az autentikus kínai felsőm egy színben hozzáillő virágos pizsamagatyával. Mert enélkül nem lehet taj chízni, márpedig feltett szándékom vala, hogy ezt a gyönyörű harcművészetet úton-útfélen gyakorolni fogom, vagyis leginkább az elhagyatott szállodai szobákban. A fontos holmik közé sorolódott egy irtó cuki fedelű napló és egy Miss Haiku feliratú még cukibb tolltartócska. Igazán beláthatjátok ti is, hogy ezek a dolgok fe...