SARAH CONNOR BEPASIZIK

Az úgy volt, hogy egyik nap kora délután betévedtem egy régi gyárépületbe, amit átalakítottak bulinegyeddé. Művészi graffitik díszítették a falakat. Az egyik különösen lenyűgözött és éppen elmerülten fotóztam, amikor odalépett hozzám egy férfi, hogy ő csinálta a képet és jöjjek be, nézzem meg belülről is a pubot. Belépve elképesztő látvány fogadott, a kinti kép a kanyarban sem volt a bentiekhez képest. Lelkesedésemet látva biztatott, hogy nyugodtan fotózzak csak. Kiderült, hogy mexikói, kicsit beszélgettünk és bejelöltük egymást az instán.


Tovább folytattam utamat, amikor az egyik étterem előtt megszólított a pincér. Mondtam neki, hogy köszi most nem ennék, mire rám mosolygott és azt mondta: akkor egy fotó? Visszamosolyogtam és megráztam a fejem, de aztán hirtelen ötlettől vezérelve azt válaszoltam neki, hogy őt szívesen lefotóznám, mert nagyon handsome. Tényleg jóképű volt, bár inkább viccnek szántam. Nevettünk és mondta, hogy amúgy ő is fotós és neki is pont ilyen Sonyja van és van-e instám. Nahát, gondoltam, itt mindenki, akibe belebotlom, követőket gyűjt… Bejelöltük egymást és már mentem volna tovább, amikor mélyebben a szemembe nézett és azt mondta, egyik nap elmehetnénk együtt fotózni. Gondoltam csak úgy mondja, bár a mély szembenézés bevallom kicsit fura volt, de azért udvariasan rábólintottam. Magamban jókat kacarásztam, és már ki is találtam az újabb bejegyzés hatásvadász címét, miszerint Spiderwoman bepasizik. Gondoltam megtréfállak titeket, mert a végére persze kiderül, hogy nincs itt semmi látnivaló, lehet hazamenni.


Haza is mentem a szállásra és konstatáltam, hogy a szerb pincérfotós mosolygós meg integetős szmájlit küldött. Ennek sem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget és figyelmen kívül hagytam, viszont másnap reggel egy újabb üzenet érkezett tőle, hogy a szerda a szabad napja és “let’s have coffee and fun”. Jó szokásom szerint első reakcióm a pánik volt. Mit ért az alatt, hogy fun? Te jó ég, mi van, ha AZT akarja? Rémülten hívtam Heni barátnőmet, aki csitítgatott, hogy ne kombináljam már túl a dolgokat, csak egy kávéra hívtak meg. Hát jó, angol társalgást gyakorolni jó lesz… Visszaírtam neki, hogy a szerda nekem is oké.


Már éppen sikerült lelazulnom, amikor észrevettem, hogy a mexikói fazon is rám írt, hogy szívesen megmutatná nekem a bélyeggyűjteményét. Ja nem, hanem a graffitis helyeket a városban. Igyekeztem nem pánikba esni megint, hanem most szépen végiggondoltam a dolgokat. Eszmefuttatásom elején az a kérdés ágaskodott, hogy te jó ég, mi van, ha ő is AZT akarja? De aztán beláttam, az nem túl életszerű, hogy egy nap két férfi is AZT akarná tőlem. Oké, akkor lehet hogy másodállásban szervkereskedő, ezeket a művészeket sehol nem fizetik túl jól, és valamiből csak meg kell élniük… Rövid latolgatás után elvetettem ezt is, egy normális szervkereskedő tuti nem az én korosztályomra ácsingózik. Hát jó, ha se szex, se emberrablás, akkor talán azt szeretné, hogy fotózzam a falfirkáit. Na ez az! Elégedetten veregettem meg képzeletben a vállamat, hogy sikerült kitalálnom a szándékát és visszaírtam neki, hogy jövő héten oké. Be kell osztani ezeket a pasikat, annál is inkább, mert aznap még Slobodannal is kellett találkoznom.


Slobodan a szerb európai integrációs minisztériumban dolgozik és előző héten egyeztettünk időpontot a szerződés aláírása ügyében. Nagyon kellemes mély hangja volt, simán elmehetett volna időjárás bemondónak is a tévébe. A hangszíne alapján idősebbnek saccoltam. Próbáltam a neten rákeresni, hogy legyen valami elképzelésem, hogy néz ki, de több profilt is találtam a nevével. Hát jó, akkor a megérzésemre hagyatkozom, valószínű egy kopasz és pocakos, öltönyös csávót kell keresnem. Tizenegyre ott voltam a megbeszélt helyen, és épp beléptem volna a kávézóba, amikor egyszer csak valaki a nevemet kiabálta és nagy mosolyogva odafutott hozzám egy kedves és megnyerő, sportos alakú negyvenes férfi. Csak álltam ott kábán, mire végre leesett, ki ez a rózsaszín inges pasas. Kérdésemre, hogy honnan ismert fel, nevetve válaszolta, hogy Dragan adott rólam személyleírást. Nagyon jól eltársalogtunk, egy keveset beszélt ő is, de még többet kérdezett, és alaposan kifaggatott a kranióról is. Aztán a végén elhívott este egy kiállítás megnyitóra, de akkor már a szemem sem rebbent, mondtam hogy naná ott leszek.


A kiállítás megnyitóra Róberttel mentem, a Collegium Hungaricum igazgatójával, aki nem szerb hanem nyilván magyar, ellenben ő is kedves és helyes. Slobodannal úgy ölelgettük egymást, mintha legalább húsz éve lennénk jó barátok. Az Applied Nostalgia megnyitója volt, most belga és szerb fotósok képeit állították ki. Fél év múlva itt fogják az enyéimet is ugyanennek a projektnek a keretében…


Másnap délután a városban lófráltam, amikor elment mellettem valaki, aki ismerősnek tűnt és még rám is köszönt, hogy szia. Legnagyobb meglepetésemre a szerb fotóspincér volt, picit mindketten zavarba jöttünk. Újfent megállapítottam, hogy kifejezetten sármos. Hamar feltalálta magát, mondta épp most végzett a munkában, nincs-e kedvem vele menni. Picit felgyorsult a szívverésem, és gyorsan rávágtam, hogy sajnos nekem most dolgoznom kell, de hát holnap úgyis megyünk kávézni. Aztán sebesen a távozás hímes mezejére léptem. És mielőtt a végletekig csigáználak benneteket, hogy akkor most végül mi volt a randin, gyorsan lelövöm a poént: másnap lemondtam a találkozót. Az igazat írtam neki, hogy nem aludtam egy szemhunyásnyit sem az éjszaka, és most eléggé rosszul vagyok. Ó igazán? Ok. Ennyit válaszolt. Egy darabig nem tudtam, hogy megkönnyebbüljek vagy megsértődjek ezen a válaszon, aztán az előbbit választottam. Egy izgalommal kevesebb. Ott van még a mexikói graffiti művész szervkereskedő… De botor módon elhamarkodtam az örömködést, mert egy óra múlva újra írt, hogy akkor találkozzunk másik nap. Most újra izgulhatok…