TESZ-VESZ VÁROS

Reggel 8 körül értünk Tallinba. Amikor megláttam a repülőteret, igencsak elkerekedett a szemem, mert annyira pici volt. Ha nincs rajta a felirat, azt hittem volna valami szupermarket. De nem csak kicsi volt, hanem belülről nagyon kedves is. A gyerekkori mesekönyv, a Tesz-vesz város hangulata csapott meg és azonnal úrrá lett rajtam egy ismerős, otthonos fíling. Annyira megérintett mindkettőnket, hogy egyszerre néztünk Balázzsal egymásra és mondtuk ki: ide nem lesz elég egy hét, maradjunk két hetet.

Egy szuper kedves, mosolygós taxis vitt bennünket a szállásra. A lakás a legideálisabb helyen, a várnegyed aljában volt, tágas, kényelmes otthon benyomását keltette, és bár viszonylagos rend uralkodott benne, az ajtók elképesztően koszosak voltak, mintha évtizedek óta nem nyúlt volna hozzájuk senki. Mivel már két napja alig pihentem valamit, ledőltünk kicsit mindketten szunyálni, de annyira sütött a nap, hogy most sem sikerült elaludnom. Jó két óra vergődés után feladtam a próbálkozást, és elindultunk sétálni. Tallin gyönyörű és egyszerre elképesztően cuki is, tényleg egy igazi Tesz-vesz Város, magával ragadó, varászlatos hangulata van. A főtéren találtunk egy kávézós-sütizős helyet, és alkoholmentes csapolt sört is árultak, aminek nagyon megörültem, mivel nem iszom se alkoholt, se üdítőket, de néha a melegben jólesne egy keserű sörpótlék. És itt több helyi sörnek is van alkoholmentes változata, és mindegyik nagyon finom.

Tallin Hanza-város, az óvárosa a világörökség része, és megőrizte középkori jellegét szűk utcácskáival, házaival, templomaival. Igazi kis labirintus, első nap nagyon kicsinek tűnt, de még egy hét után is találtunk olyan részeket, ahol előtte nem jártunk, bár minden nap sétáltunk benne. Örömem egyre fokozódott, amikor leértünk a tengerpartra egy kedvemrevaló, összegraffitizett mólóra. Amint felértünk a lépcsőkön, éreztem, hogy baj van, mert a szívem egyszercsak "rákezdett". Néha Fittipaldinak képzeli magát, és egy másodperc alatt gyorsul 240-re, na ezt csinálja utána valaki! Sajnos ha már elkezdte, nem is akarja abbahagyni. Leültem a lépcsőkre és próbálkoztam egy módszerrel, amit annak idején a mentősök tanítottak nekem, de nem ért semmit. Tudtam, hogy most a nem-alvástól meg az előző két nap tömény idegeskedéstől akadt ki szegény, és muszáj segítséget kérni. Taxival gyorsan hazamentünk a szállásra és Balázs kihívta a mentőket.

A mentő tíz percen belül kiérkezett, és Heninek hála, aki nem csak randiügyi főtanácsos és szuper barátnő, hanem kiváló angoltanár is, sikerült klasszul elmagyaráznom mindent angolul, még a "kóros idegköteget" is, amiből átugrál az ingerület a szinus csomóba és megvadítja a szívemet. Roppant elégedett voltam magammal, miközben kiterítve feküdtem az ágyon és a mentősök némileg feszült arccal figyelték a rám kötött EKG-t. Egymás közt beszélgettek, és magamban megállapítottam, hogy mennyire hasonlít a finnre az észt nyelv hangzása. Csak a finn még dallamosabb, még szebb. Eszembe jutott, amikor először jártam Finnországban. Éppen feloldották a Covid miatti zárlatot, újra lehetett utazni, és már alig vártam, hogy lássam végre a féléves kisunokámat, Avát. Leszállt a gépem, én pedig először is meglátogattam azt a helyiséget, ahova a király is gyalog jár. Ottlétem alatt hirtelen megszólalt egy bársonyos férfihang a hangszóróból, és valami verset szavalt el egy általam még nem hallott, gyönyörű nyelven. Aztán megszólalt angolul is, és így kiderült, hogy csak a járványügyi szabályokat olvasta fel, de addigra már menthetetlenül belezúgtam a finn nyelvbe. Mire idáig jutottam emlékeimben, a mentősök is újraindították a szívemet és helyre állt a világ rendje, de legalábbis a szívverésem.

A következő napokat lábadozással töltöttem. Mindkettőnkre ráfért a pihenés, mert Balázs meg rengeteget dolgozott és ő sem aludt sokat az utazás alatt. Rövid időkre ledőlt a kanapéra, így jobbára őt fotózgattam, mert a szoba dekoratív hátteret szolgáltatott a jelenethez. Csak a modellem pózai változtak, ahogy különböző testhelyzeteket vett fel, meg a tárgyak előtte az asztalon. Hol egy joghurtos pohár, hol egy üres  csokipapír... Tisztára mint egy kora röneszansz festmény, délelőtt 11, délután 4 óra...

A főbérlőnk testépítő lehetett, vagy csak nagyon adott a megjelenésére, mert minden tele volt fehérjeporokkal, vitaminokkal és táplálékkiegészítőkkel. Az étkezésére is odafigyelt, aminek nagyon örültem, mert ritka jól felszerelt konyhája volt, jó sok fűszerrel. Amikor kiveszünk egy airbnb-t, az egyik legnagyobb rizikó nekem mindig az, milyen a konyha. Persze mindenhol meg tudom oldani a főzést, de most igazán jó dolgom volt. (Úgy szoktuk csinálni, hogy hétközben én főzök, hétvégén pedig megkóstoljuk a helyi ételkínálatot.) Egyik nap csöngettek, és amikor ajtót nyitottunk, egy fekete munkaruhába öltözött óriás állt az ajtónk előtt. Egy papírt lobogtatott és valamit bőszen magyarázott, de hiába kérdeztük angolul, csak észtül értett. Odaálltam szorosan Balázs mellé, hogy lássa, ide nem hatol ám be olyan könnyen, szerencsére roppant jóindulatúan mosolygott és szemmel láthatóan nem voltak erőszakos tervei. Ha lettek volna, akkor fél kézzel tolt volna arrébb mindkettőnket, de ő egy kedves, jó modorú égimeszelő volt és a grandiózus bicepszeit csak arra használta, hogy megemelje a telefont és feltárcsázza az angolul tudó kollégáját, aki aztán elmagyarázta nekünk, hogy az alattunk lakó ázik. Így hát beengedtük, mit volt mit tenni, ő a fürdőszobában felkapta a kádat és benézett alá, villámgyorsan megállapította hogy nálunk minden oké, és széles mosollyal távozott. Ez a kép most egyáltalán nem illik ide, de fényképezés közben nem az jár a fejemben, hogy a blogot fotókkal is kell majd illusztrálnom. Úgyhogy ezt most csak idetettem, mert Tallin. 

Ahogy egyre jobban lettem, egyre többet mentünk ki a városba is, ami egyre jobban a szívünkhöz nőtt. Azt terveztük, hétvégén átmegyünk Helsinkibe hajóval, meglátogatni Lucát meg Márkékat. Eredetileg egy napot terveztünk, de aztán jobb ötletnek tűnt a két nap.