BELGRÁD VÉGNAPJAI

Bevallom, eléggé elakadtam az írásban, annyira felgyorsultak az események. Már Tallinban vagyok és nehéz visszaemlékeznem, mi is történt, soknak tűnik ez a majd három hét, ami eltelt azóta. Az biztos, hogy az utolsó hetem Belgrádban csodás volt. Balázsnak haza kellett utaznia, így teljes egy hétig újra egyedül voltam. Önfeledten jártam a várost egész nap, egész este, újabb és újabb helyeket fedeztem fel vagy mentem vissza sokszor olyan területekre, amik izgatták a fantáziámat, de nem történt még meg az, amiért az ember elkattintja a fényképezőgépét. Sokszor van, hogy egy helyszínben érzek valami vizuális potenciált, de mégsem jön el az a pillanat, amit elképzeltem, amire várok. Jól van ez így, azért persze újra és újra megpróbálom...

Sokat beszélgettem emberekkel, mindenki nyitott volt és kedves. Egész ottlétem alatt egyszer történt csak meg, hogy egy szerb nő kicsit agresszíven kérdezett rá, őt fotóztam-e. Megmutattam a képet, ami este készült és teljesen elmosódott pacnikat lehetett rajta látni egy homályos háttér előtt. Fülig érő mosollyal magyaráztam neki, milyen izgalmas a háttérben az utca és csak alakok kellettek nekem bele. Elég gyorsan megnyugodott, bár a lelkesedésemet nem osztotta, helyette egy "ez tuti nem normális" félmosolyt küldött felém és szó nélkül ott hagyott. Amúgy nem értem az embereket, egy fotós azért van, hogy fotózzon. Ez a dolga. Ha valaki nem szeretné, hogy lefotózzák, hát ne menjen bele a képbe. Az autók elé sem állunk ki az úttestre...

Egyik este elmentem a dzsesszklubba, ahol a mexikói graffitis dolgozott. Mint kiderült, igazából csak ismerkedni, beszélgetni szeretett volna, de nem igazán értettem, amit mond, annyira törte az angolt. A zene is hangos volt, ami nem könnyítette meg a kommunikációt, így jobbára csak nagyokat mosolyogtunk egymásra. Azért kérdezgettem és valamit csak mesélt magáról, aztán mondta jöjjek bármikor, én meg rábólintottam, hogy ha legközelebb jövök Belgrádba, meglátogatom. Felettébb elégedett voltam, ötperces ismerkedés kipipálva.

Na és kipróbáltam más új dolgokat is. Például egyik nap a plázában korzóztam (persze fotózás céljából, mi másért), amikor észrevettem pár masszázsszéket, és az egyikben egy hölgy élvezkedett félig lehunyt szemmel. Gondoltam, ha ez ilyen jó, kipróbálom. Már úgyis hiányoltam a masszőröm csodás érintését. Bele is dugtam az 50 dinárt, ami két percért dukál, majd újabb két percre is befizettem, mert annyira vicces volt, hogy újra ki kellett próbálnom, és azt hiszem ezzel örökre be is teltem az ilyenfajta örömökkel.

Valamelyik délután épp a parlament előtt csavarogtam, amikor felfigyeltem egy férfira, aki egy régies kinézetű, állványra illesztett masinával fotózott. Már akkurátusan hajtogatta össze az állvány lábait, vállára vette és elindult velem ellentétes irányba. Rögtön beugrott nekem egy híres fotós, aki állványról szokott fotózni, és a fejemben megszólalt egy kósza sugallat, hogy lehet ő az. Mivel már távozóban volt, nem elemeztem magamban hosszan ennek a gondolatfoszlánynak a valóságtartalmát, hanem utánasiettem és megszólítottam. Megállt és kedvesen válaszolgatott záporozó kérdéseimre. Miután elmondta, hogy művész és tengerpartokon is szokott fotózni, már tuti biztos voltam, hogy Ő az. Hiszen az a rövidfilm, amit láttam róla, épp tengerparton mutatta. Így áradó lelkesedéssel közöltem vele, milyen nagyra tartom a munkáit. Szerényen tiltakozott, és azt is bevallotta, hogy róla bizony nem csináltak semmilyen filmet, se kicsit, se nagyot. De engem már nem tudott megingatni a meggyőződésemben, csak lelkendeztem tovább. Meglehetős szerénységgel tűrte, csak mosolygott rajtam és még azt is megengedte, hogy lefényképezzem. Valószínűleg addigra már teljesen nyilvánvaló lett számára, hogy összekevertem valakivel, és igazi úriember lévén nem akarta elvenni az örömömet. Így egészen hazáig boldogság mámorban úsztam, hogy találkoztam egy igazi, élő fotós legendával. Levetettem magam a fotelbe, bekapcsoltam a netet és pár másodperc után a napnál is világosabban ott állt az igazság.... hogy mekkorát tévedtem. Nevettem egy nagyot, és arra gondoltam, milyen jó napot szereztem mindkettőnknek. Mert azért tagadhatatlanul jól érezte magát velem, nem igyekezett véget vetni a flepnis nőszemély gyanúsítgatásainak.

Robi egyik nap autóval elvitt Új-Belgrádba, a város Száván túli oldalára, ahova még csak egyszer merészkedtem. Megnéztük a piacot, aminek a környéke elég koszlott volt, és Robi azt ajánlotta, ebédeljünk ott, mert van egy hely, aminek jó a híre, és ő szívesen megkóstolná a kajájukat. Bevallom, én nem fűztem nagy reményeket a dologhoz, de már nagyon éhes voltam, és bármit megettem volna. Az újpesti piacot képzeljétek el, ne a nagycsarnokot, annak is egy kicsit szegényesebb változatát. A bodega előtt két asztal volt a vendégeknek, az egyik éppen üresen árválkodott. Gyorsan le is ültünk és rendeltünk. És amikor kihozták nekem a két kalácsszeletre halmozott csirkemájat egy szép tányéron, magamban elismertem, hogy sosem szabad előítéletesnek lenni. Az étel már kinézetre is nagyon ínycsiklandó volt, az íze pedig egyenesen mennyei. Meg is kérdeztem, hogy készítik, mert szilva ízt is éreztem benne. Kiderült, hogy borban áztatott aszalt szilvában sütötték meg, desszertnek pedig fagyasztott sárgabarackot hoztak, amibe valami pompás ízvilágú krémet töltöttek. Az egyik legfincsibb ebédemet költöttem el itt, pedig nagyon jókat ettünk mindig, a szerb vendéglátásra igazán nem lehet panasz. Utána elmentünk az Ada Ciganlija nevű strandra, és estig ott fotózgattunk, közben Robi egy csomó érdekes dolgot mesélt Belgrádról meg a szerbekről. Szuper nap volt.

Csütörtökön újra rám írt a pincérfotós, hogy mikor lenne jó nekem kávézni. Sajnos már nem volt jó, mert péntek éjjel utaztunk tovább Tallinba, és még a 100 fotót is ki kellett válogatnom és elküldenem Dragannak. Így neki is megígértem, hogy ha legközelebb Belgrádba jövök, megkeresem. A csütörtök éjszaka nagy izgalmakkal telt, mert a laptopom nem bírta a terhelést és háromszor is lefagyott, mielőtt még lementhettem volna az anyagot. Alig tudtam aludni, mert olyan rémképeim voltak, hogy elvesznek a fotóim, és reggelre már hányingerem volt az idegességtől. Szerencsére Balázs délelőtt visszaért és onnantól a leadás sínen volt. De máris jött a következő feszültség a számlaadás miatt, amit Tijana, a kedves titkárlány segített nekem elrendezni, így lassan minden megoldódott.

A nap végére eléggé kimerültem, és elmentem egy utolsót sétálni a Kalemegdan parkba, amit nagyon szerettem és ahol mindig történt valami. Most boxmeccs zajlott, jó volt a közönség között sétálni és figyelni őket. Egészen kisimultam, mire visszaértem a szállásunkra, örültem, hogy sikerült ettől a szeretett várostól búcsút venni. Magamban megköszöntem neki a sok szép élményt és pillanatot, amivel megajándékozott.

Éjfélkor kimentünk a reptérre, a gépünk hajnali fél háromkor indult. Rigában szálltunk át, és reggelre értünk Tallinba.