ELSŐ ÁLLOMÁS: BELGRÁD

Drága gyerekeim! Arra gondoltam, blogot írok, mert a messenger chat nem igazán alkalmas arra, hogy hosszú szövegeket osszak meg. Márpedig kalandokban bővelkedni fog ez az év, szóval ideje megcsapolnom az írói vénámat, hogy ti is értesüljetek róla, hogyan kergeti jóanyátok a fél világot az őrületbe a kamerájával.


Na de kezdjük az elején. Az indulás éjszakáján alig aludtam, mert a bőröndöt háromszor is át kellett pakolnom, hogy beleférjenek az olyan nélkülözhetetlen dolgaim is, mint egy 12 cm átmérőjű rózsaszín masszázslabda, a pompás kis bangom (kisméretű tai chi bot) meg az autentikus kínai felsőm egy színben hozzáillő virágos pizsamagatyával. Mert enélkül nem lehet taj chízni, márpedig feltett szándékom vala, hogy ezt a gyönyörű harcművészetet úton-útfélen gyakorolni fogom, vagyis leginkább az elhagyatott szállodai szobákban. A fontos holmik közé sorolódott egy irtó cuki fedelű napló és egy Miss Haiku feliratú még cukibb tolltartócska. Igazán beláthatjátok ti is, hogy ezek a dolgok feltétlen elsőbbséget élveztek holmi unalmas esőkabátokkal meg pulóverekkel szemben.


A reptéren kevesen voltak, gyorsan átjutottam a securityn. Azért a kenceficékkel degeszre tömött neszeszer láttán kicsit felszaladt a biztonságis szemöldöke, igyekeztem gyorsan megnyugtatni, hogy egy évre megyek. Jó utat kívánt és azt tanácsolta, szerinte vissza se jöjjek. Az Air Serbia járata meglepően kicsi volt, alig páran utaztunk rajta. Én az első sorban ültem, és annyira álmos voltam, hogy végigaludtam azt a röpke egy órát, mire megérkeztünk Belgrádba. Csak pillanatokra riadtam fel, hogy tátva van a szám és folyik a nyálam, a rézsút velem szemben ülő légiutas kísérő fiú szegény végig ezt mozizhatta. Csak reméltem, hogy horkolással nem tetéztem a látványt. A repülőtér kijáratát egy csomó ATM őrizte, beletelt vagy negyedórába, míg megküzdöttem velük, de a végén boldog 10 ezer dinár tulajdonosa lettem. Igaz előtte az egyiket jól meg kellett etetnem a Wise kártyámmal. Egy felettébb beszédes taxist sikerült kifognom, aki teljesen képben volt a magyar politikai helyzettel meg az előző napi választásokkal, még Magyar Péter nevét is tudta, és hosszan elemezte nekem, miért nem volt ez a Fidesznek igazából győzelem. Mint később valaki nevetve megjegyezte, a szerb taxisoknál senki nem ért jobban a politikához.


A magyar nagykövetségen nagyon kedvesen fogadtak. Igaz valamiért csak keddre vártak, pedig megírtam nekik még azt is, mikorra ér be a gépem. Amíg arra vártam, hogy kitakarítsák a szobámat, jól elbeszélgettünk, elláttak sok tanáccsal meg kifaggattak a fotózásról. Aztán végre lecuccolhattam. A szállásom kábé úgy néz ki, mint egy kollégiumi szoba. De szerencsére van benne minden, fürdőszoba, pici főzőfülke meg egy nagy földig érő tükör, amiben jól láthatom magam, amikor a formákat gyakorlom. Már önmagában ezért megérte idejönni. A szoba két személyes, és kicsit olyan fílingem volt, amikor feltérképeztem, mint Hófehérkének lehetett, amikor belépett a törpék házába. Mindenből kettőt látni, két ágyacskát, két csészécskét, két pohárkát, két tányérkát, mindenből szigorúan kettő van, kivéve a vécékefét, mert abból egy sem volt. De már kértem, haha.


Úgy 11 körül indultam az első utamra. Gyönyörűen sütött a nap, én meg csak mentem nagy lelkesen. Imádom beszívni a városok színeit, ízeit, nézni az embereket, az utca forgatagát meg az épületek formáit. Valahogy mindig pillanatok alatt megtalálom a kellően leamortizált helyeket, most sem volt ez másképp. Amikor már rommá lőttem a környékbeli utcákat, nagyon megéheztem és némi latolgatás után vettem egy gyrost, de bár ne tettem volna, mert ilyen ízetlent még életemben nem ettem. A kedvemet még ez sem törte le, továbbra is a hetedik mennyországban éreztem magam. Vettem a sarki kioszkban egy itteni sim kártyát, beleapplikáltam a telefonomba és felhívtam Dragant, a szerb fotóst, aki az egész projektet koordinálja.


Este találkoztunk egy kávézóban, és ő is nagyon kedves meg beszédes volt. Kérdésére, hogy milyennek találom Belgrádot, lelkesen soroltam, milyen klassz romos helyeket találtam már. Erre azt válaszolta, hogy igen, elég sok a romos épület, de én ne ezeket fotózzam, mert “szép” képeket kérnek. Ezen egy kicsit elámultam, és megkérdeztem, látta-e már a fotóimat. Mire ő, hát hogyne, hiszen ő választott engem ki. Gondoltam magamban, akkor jobban ismerhetné az ízlésemet, de egye fene, legalább akkor a jó képeket megtarthatom magamnak, mert amiket kiválasztanak, azokat 5 évig nem igazán mutogathatom. Innentől kezdve csak mosolyogtam és bólogattam, de ez nem bizonyult teljesen jó taktikának, mert éppen azt ecsetelte, mennyire nem vették régebben figyelembe a szerzői jogokat és a megkérdezése nélkül is simán felhasználták a képeit. Mivel még mindig mosoly üzemmódban voltam, kicsit csodálkozva rákérdezett, hogy ismerem-e egy bizonyos szónak a jelentését (már elfelejtettem melyiknek, de tuti nem illik rajta mosolyogni). Gyorsan kapcsoltam és tovább bólogattam, de már szomorú fejet vágtam hozzá. Egy kicsit szörnyülködtem is. Szóval jól elbeszélgettünk.


Keddre virradóra sikerült 7 órát aludnom, nagyon kipihentnek éreztem magam. Pattantam is ki az ágyból, hogy mielőbb indulhassak fotózni, de az öltözésnél kiderült, hogy addig pakolgattam a bőröndből a holmikat ki-be, míg a végén az összes bugyimat otthon felejtettem. Így hát ez a délelőtt vásárlással telt, elmentem a piacra is, és vettem egy csomó gyümölcsöt meg némi zöldséget. A legtöbb gyümölcs ára 180-200 dinár (600-680 Ft-nak felel meg, finnhonban élő gyerekeim kedvéért: 1,50-1,70 euró). A málna és az áfonya 500 dinár (kb. 1700Ft, ill. 4,30 euró). Már napok óta ezeken élek, még nem volt merszem meleg kaját venni, amúgy is sokkal egészségesebbek.


A piac mellett van egy buszmegálló, az az egyik kedvenc fotós leshelyem. Mindig rengeteg ember várakozik. A szerbek kedvesek és elég jól tűrik, ha fotózom őket, legfeljebb elfordulnak vagy elmormolnak némi szitkot, de még senki nem viselkedett velem ellenségesen. (Ja és nyugodjatok meg, igen, már fotóztam rendőrt, de katonát még nem. A rendőrt utána meg is interjúvoltam, merre van a Gračanička utca, de nem tudott segíteni. Gyakran elegyedek rövid diskurzusokba az áldozataimmal, mert itt mindenki beszél legalább pár szót angolul, még a piaci kofák is.)


Na szóval a piac mellett épp egy busz ablakának tükröződését nézegettem, hogy milyen jól néz ki, de bent ült a sofőr és azon morfondíroztam, mit szólna vajon, ha telibe fotóznám, mire rám kacsintott. Ezt egyértelmű bátorításnak vettem és le is kaptam gyorsan, de valószínűleg nem ilyenfajta közeledésre számított, mert kicsit elborult az arca. Gondoltam ideje megkövetnem, és biztosítottam róla, hogy letörlöm a képet, ha akarja. Erre megkérdezte, honnan jöttem, én meg sajnos közöltem vele az igazságot, hogy magyar vagyok. Mire még több felhő gyülekezett a homlokán, és nagyon tört angolsággal, de elmondta, hogy a magyarok voltak az egyetlenek, akik az EU-ban nem szavazták meg a srebrenicai mészárlást elítélő nyilatkozatot. Meglehetősen furcsa volt ezt pont egy szerb szájából hallani. Krisztának meséltem ezt az esetet, és azt tanácsolta, ne áruljam el, hogy magyar vagyok. Hát jó, de akkor mit mondjak? Hogy francia? Nincs igazán francia akcentusom. Mire mondta, hogy valljam magam finnek. Hm, nem is rossz ötlet, a mikka-makka-pikku-puppu menni fog.


Délután hatalmasat túráztam a Száva meg a Duna partján, aztán felmentem a várba, amit egy rendben tartott, szép nagy park vesz körül. A park szélén padok sorakoznak, és jó volt látni a sok embert, ahogy ott ültek, nézték a vizet, élvezték a lemenő nap melengető sugarait és jókat beszélgettek egymással. A régi óváros, ahol lakom, szintén tele van mindig beszélgető emberekkel. Egymást érik a kávéházak és mindenhol mosolygó emberek. És nem csak a turisták, a helyiek is élvezik és szeretik a városukat.


Este képválogatás, egy kis tai chi, aztán dőltem be az ágyba. Jó kilenc órát aludtam.